Vannak olyan ,percek, órák, napok az életben, amikor az embert Lucifer érzése hajtja. A bosszúvágy. És vannak pillanatok, amikor a bosszú végre beteljesülhet. Az, amit az ember akart, ami keringette benne a vért. A bosszú. De abban a pillanatban,ott és akkor dönteni kell. Biztos, hogy az a jó döntés, ha hajlunk a bosszú felé? Egyáltalán létezik ebben jó és rossz döntés?
És elérkezett a perc, amire Woohyun annyi ideje várt. Hónapok, évek teltek el azóta a nap óta, amikor Kim Kibum megölte a testvérét, Sunggyut. Woohyun nem tudott úgy élni, mint egy ember. Egy gyűlölet által hajtott mániákus géppé vált, aki előtt csak egy szó lebegett hatalmas, vérvörös betűkkel: bosszú. És most itt az idő, hogy ezt teljesítse. Kibum sarokba szorult. Hátát a nyirkos falnak vetette, szemeit egy pillanatra se vette le Woohyunról. Tudta, hogy most fog eldőlni az élete. Választhatott. Vagy az övéhez nyúl,előrántva pisztolyát, vagy feladja. És az egyenlő a halállal. Egyik kezét megmozdította, mire Woohyun felmorrant.
-Egy rossz mozdulat..és itt lőlek agyon- a nagy csendben ezeket a sziszegett szavakat is jól visszaverték az ódon falak. Kibum ismerte ezt a hangot, ó, hányszor beszélt már ő is így leendő áldozatához! Ez a gyilkos hangja volt. Aminek muszáj volt engedelmeskedni.
-Emeld csak fel a kezeidet, Kibum- Woohyun biztos akart lenni a dolgában. A fiú úgysem tud elmenekülni. Egy tölténye maradt a tárban, viszont ezt Kibumnak nem kell tudnia. Úgy nem félne. Mert Woohyun látta, hogy a másik fél. A szemei izzottak a dühtől, de a kezei remegtek. Valószínűleg még sosem került ilyen helyzetbe. Eddig játszi könnyedséggel intézte el ellenfeleit. De most nem fog megszökni. Mire a nap első sugarai bevilágítanak az ablakon, csak egy holttestet fognak találni. Kibum holttestét.
-Na, mire vársz?- szólalt meg hirtelen Kibum, kezeit tarkójára téve- ezt akartad, nem? Essünk már túl rajta- hangja könnyed volt, de egyben követelőző. Biztos volt már a halálban, és minél előbb akarta azt, mert ez a várakozás még egy gyilkos idegeit is felőröli.- Mit akarsz?- húzta gúnyos mosolyra ajkait- hogy könyörögjek? Esedezzek sírva az életemért a lábaid előtt, ahogy Sunggyu tette?- kacagott fel. Woohyun a nég hallatára összerándult. Az emlékek hirtelen öntötték el, de vissza kellett zökkennie a valóságba.
-Fogd be!- suttogta szinte könyörgően. De Kibum csak hergelni akarta. Tudta, hogy Woohyunnál nemsokára elszakad a cérna.
-Ha sírni akarsz látni, arra várnod kell. Nem vagyok olyan, mint egyesek- köpött egyet megvetően- na rajta. Vagy meggondoltad magad?- húzta fel egyik szemöldökét.
Woohyun tudta, hogy Kibum direkt sietteti, de amiket mondott a fiú, elködösítették az agyát. Felemelte a pisztolyt, egyesen Kibum mellkasára célozva. Ha eltalálja a szívét, az biztos halál. Ha a tüdejét, akkor Kibum szenved egy darabig, és utána hal meg.
Woohyun nyelt egy hatalmasat, kezei láthatóan remegtek. Az egy izzadságcsepp indult el a homlokáról, lefolyva az arcán. A falakról a víz cseppekben hullott a padlóra. Nemsokára Kibum vérével fog keveredni.. Két kézzel fogta a pisztolyt, ujját a ravaszra helyezte, majd lassan meghúzta. Egy kattanás. Kibum megdermedt, de tartotta Woohyunnal a szemkontaktust. A fiú feszülten koncentrált a lövésre. Eddig sohasem tartott ilyen fegyvert a kezében, pláne nem gondolt arra, hogy ölni is fog vele. És most mégis elérkezett a pillanat. Beharapta alsó ajkát, úgy akarta meghúzni a ravaszt. Ekkor minden elsötétült körülötte, és csak annyit érzett, hogy valami nekicsapódik, majd ő összeesik.
A háta mögül egy magas, barnahajú fiú lépett ki.
-Minho, a legjobbkor- biccentett Kibum, majd kezet fogott a másikkal.
-Jöttem, ahogy tudtam- szabadkozott Minho, majd mindketten szemügyrevették az ájult Woohyunt, akit a magasabb egy puskatussal való ütéssel terített le.- Mihez kezdjünk vele?
-Mehet a drága testvére után- irányította Kibum a pisztolyát a mozdulatlan testre..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése