Musical hysteria part III.

-Nem, Kibum, sajnálom- rázta meg a fejét Woohyun, azonban nem látszott rajta, hogy valóban így érezne. Sőt, mintha apró mosoly bújkált volna a szája sarkában- meg kell beszélnetek a dolgot, mert ez nem mehet így tovább- jelentette ki ellentmondást nemtűrő hangon, majd mielőtt a másik kettő reagálhatott volna, elhagyta a hotelszobát.
-Nem értem, minek kell kerítőt játszani- törte meg Key a kínos csendet, ami Woohyun távozása után beállt közöttük.
-Vaaaagy csak szimplán hiányzott neki már Sunggyu- csuklotta Jonghyun, alig célzón nézve Keyre, aki erre kellemetlenül fészkelődni kezdett az ágy szélén ülve.
-Jonghyun- sóhajtotta végül- nem tudom, mit mondhatnék- körözgetett ujjával a lepedőn.
-Haragszol?- kereste a főénekes a másik tekintetét, aki azonban nem bírt a szemébe nézni. Kibum jól hallhatóan nyelt egyet idegességében, ezerszer megrágva a még ki nem mondott szavakat. Tudta jól, hogy nincs joga dühösnek lenni hisz mégiscsak ő bántotta meg Jonghyunt és szólta le olyan durván, de mégis haragudott a másikra, hazudni viszont nem szeretett volna.
-Igen..egy kicsit- a hosszú, bölcs, kifejtett mondatok helyett csupán ennyire futotta tőle.
-Keyssi..én..tényleg nagyon sajnálom- vágott hirtelen a közepébe Jonghyun- egy önző paraszt voltam, nem vettem figyelembe azt, hogy te ezt az egészet hogy élted meg és hogy nem is magadtól csináltad. Azóta százmilliószor megátkoztam magamat amiért nem bíztam meg benned, de..én nagyon szeretlek és nem akarlak elveszíteni- csuklott egyet jelezve, hogy mindjárt elsírja magát, és ezt könnyes szeme se tanusíthatta volna jobban.
-Jongie- suttogta Key megtörten. Utálta, hogyha párját sírni látta, ilyenkor ő is automatikusan könnyezni kezdett.-Istenem, én is nagyon nagyon szeretlek, elmondani nem tudom, mennyire- gördültek le könnycseppjei az arcán, eláztatva a másik pólóját.- Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem, úgy szeretlek- mondta remegő ajkakkal.
-Kibummie- tornászta magát Jonghyun ülő helyzetbe, szorosan átölelve a másikat és beletúrva tincseibe- soha többet ne veszekedjünk ilyen butaságok miatt, rendben?- suttogta a másik fülébe, majd elhajolt tőle, hogy a szemeibe nézhessen - Imádlak, egyetlenem- hintett csókot Kibum puha ajkaira, miközben párja karjai a nyaka köré kulcsolódtak.
-Én is téged- temette arcát Key a dínó vállgödrébe- én is téged.

-Onewssi- rontott be az álmok földjén járó leader szobájába Jonghyun nem éppen halkan, mire az említett lassan mocorogni kezdett, morogva jelezve, hogy figyel.
-Mi olyan fontos, Jonghyun?- ásított egyet, feljebb tornászva magát.
-Öhh..izé- jött zavarba hirtelen a másik- szóval...nem tudnál..átköltözni Woohyunhoz?- pislogott ártatlanul.
-Mi? Mikor?
-Most..
-Joooonghyun- nyöszörgött Jinki- hajnali három van. Olyan fontos ez? Egyébként is..miért?
-Szia Jinki- bukkant elő Kibum feje Jonghyun válla mögül- bocsánat, hogy ez a tapló felébresztett- csapott egy gyengédet a dínó hasára.
-Ó, már mindent értek- ásított egy hatalmasat a leader, miközben két szempár szuggerálta, hogy "menj ki kérlek!". Végül nagy nehezen felült és mamuszába belebújva átcsoszogott a szembe lévő szobába, magára hagyva az újra nagy összhangban lévő párost.
-Istenem Kibummie, annyira hiányoztál- vetődött le az üres ágyra Jonghyun, magával, vagyis inkább magára rántva a másikat, aki nyekkent egyet a hirtelen erőtől.
-Te is nekem, babo- kuncogott a díva, majd lekapcsolta a lámpát.- Jóéjt.
-Héé, azt hittem, hogy fogunk mást is csinálni éjjel- hallatszott Jjong csalódott hangja a sötétben.
-Majd leközelebb. Holnap fellépés, pihennünk kell.
-De..
-Nincs de! Aludj.
-Igenis...

Dreamboy

A kellemes sötétarancs színű falak melegséget sugározva zárták el a füstölgő jellegzetes illatának útját, megakadályozva, hogy a füst kiszálljon a nagyvilágba.  A lány mélyen beszívta az illatot, mely nyugodtsággal és bizsergető érzéssel töltötte el, majd lehuppant az ágyára kezében kedvenc könyvével és eldőlve falni kezdte a sorokat. Még zenét se kapcsolt be, mert tudta, hogy az csak gátoló tényező lenne olvasáskor. Teljes nyugalom lengte körbe az egész szobát, minden adott volt a kikapcsolódásra, amit úgy gondolt a lány, hogy maximális mértékben megérdemel. Végigtanult és edzett egy fél évet, éppen jókor jött ez a szünet, teljesen ki lett szívva az agya, bár az aznapi edzés némileg helyretette. 
Egy csendes negyedórányi olvasás után azonban egy gondolat észrevétlenül, csendben, aljasan fészkelődött be az agyába, egyre inkább gátolva őt a sorok értelmezésében. Hiába próbálta meg kizárni, csak terjeszkedett a gondolat és a lány azon kapta magát, hogy semmi máson nem agyal, csak azon. Azon az egy személyen, aki immár több hónapja dobogtatja meg a szívét. Kim Taehyungon, vagyis V-n. Ki máson? Hogyan is tudná elfelejteni azokat a gyönyörű, nagy barna szemeket, mellyel minden nap találkozik? Azt a csodás nevetést, amit minden nap hall? Egyszerűen képtelen lenne rá. 
A lánynak újra és újra eszébe jutottak az aznapi összemosolygások, apró pillantások és kicsit nyilvánvalóbb célzások, melyeket nem tudott hova tenni. Nem ismerte annyira V-t, hogy tudja, mennyire nyitott más lányoknak. Azaz valamennyire tudta, de nem akarta elhinni. V olyan volt számára, mint egy álom, és most először talán meg is valósulhatna. De ez annyira hihetetlennek és idegennek tűnt számára.
Végül nem bírta tovább, félredobta a könyvét, majd felült és hátát a falnak vetve gondolkozott a mindennapos agytornájának főszereplőjén. "Miért nem lépett semmit eddig? Ha tetszik is V-nek, miért nem hívja el valahova?" Ezek miatt a miért-ek miatt nem mert hinni az egész helyzetnek. Tudta jól, hogy a fiú nem egy nagy nőfaló, de ő nyitottan viselkedett vele. alán..talán csak barátinak gondolja az egészet? Amikor ezt néha felvetette barátnőinek, mindannyian állították, hogy nem, erről szó sem lehet. És ő annyira akart hinni nekik! De a félelem, mint valami gonosz kis démon, mindig beárnyékolta gondolatait.
Ezt a démont csak egy dolog tudta, hacsak egy kis időre is, de eltűntetni. Semmi más, csakis V hangja. Elég volt a hangját hallania, vagy ránéznie, a lány máris megnyugodott. Olyan biztonságban érezte magát, mint senki másnál. Érezte az auráját, a jelenlétét..és olykor a pillantását. És annál nem is lehetett volna szebb dolog számára a világon. 
Most értett csak meg igazán néhány dolgot. Milyen álmodozni, milyen várakozni, milyen gyomorgörccsel figyelni, ahogy belép az ajtón, nézni minden apró mozdulatát, érezni az illatát..Hogy milyen érzés szerelmesnek lenni.
Ezeken a gondolatokon elmosolyodva tápászkodott fel, hogy a hangfalhoz lépve valami kellemes dalt válasszon, amik megéneklik az érzéseit. Imádta, amikor egy dal beszélt a lelkéből. De hiába tisztelte azokat, akik ezeket az érzéseket le tudták írni, abban biztos volt, hogy ezeket százszor jobb megélni, mint hallgatni...